A temetőt járva…
Zsúnyi Tibor szenttamási plébánosnak az előttünk álló ünnephez fűződő gondolatai
Ahogyan a természet ciklusa ismétlődik, ahogyan az ősz beköszöntével lassan elmúlik a virágzás és a zöldellés, amikor máshova tör fel a körülöttünk lévő Isten áldása, eljön a mindenszentek és a halottak napja. Ilyenkor egy kicsit magunkba figyelünk, hogyan is állunk az elmúlással. Mintha az egyház ezen ünnepei arra vezetnének rá bennünket, hogy a természettel együtt gondolkodjunk, benne legyünk, és ezt az elmúlást a mindennapokban is megéljük. Ugyanakkor tisztában kell lennünk, hogy sokszor összekeverjük a mindenszentek és a halottak napját.
Mindenszentekkor az egyház fehérben ünnepel, ez egy nagyon nagy ünnep, mert minden szentet ünneplünk, akit az egyház kanonizált, akit a szentek sorába iktatott, szentté avatott. Azokra is emlékezünk, akik szentként itt voltak közöttünk, de már eljutottak Isten színe elé, és az örök boldogságban, a mennyországban vannak.
Halottak napján viszont azokra az emberekre, hozzátartozóinkra emlékezünk, akik eltávoztak ebből a földi létből, és a szenvedő egyháznak tagjaiként a mennyországba vágyakoznak. A tisztítótűzben szenvednek, várják segítségünket, sóhajtoznak Isten után, de a bűn, a rossz, amely lehúzza az embert, mintegy súlyként nehezedik az ember természetére, és nem engedi, hogy a Jóisten színe elé eljusson. Ezek mély és nagy titkok, amelyeket sokszor igen nehéz megfogalmazni. Mindenszentek és halottak napját a gyerekeknek úgy szoktam magyarázni, hogy mindenszentek olyan ünnep, mint amikor születésnapod van, és nagyon jó együtt lenni a társaiddal, a pajtásokkal, együtt tudsz örülni velük, az együtt töltött idő pedig szinte pillanat alatt elröppen. Amikor elmúlik az ünnep, felébredsz, rádöbbensz arra, hogy milyen jó volt együtt lenni a többiekkel, és milyen gyorsan elmúlt az idő. Ilyen a mennyország. Mindig jelen van a megdicsőült lélek és a test természetében, ugyanakkor az elhunytak, akik vágyakoznak Isten színe elé, a tisztítótűzben vannak, szeretnék az Isten színe látását, de mivel a földi lét nehézségei rájuk nehezednek, még nem jutottak el az Isten színe elé.
Nekünk, akik itt élünk a földön, kötelességünk keresztény emberként, katolikusként imádkozni ezekért a lelkekért, annak érdekében, hogy Isten meghallja jajkiáltásukat, kérésüket, hogy eljussanak egykor az örök hazába, s hogy együtt tudjanak lenni vele. Azzal is tisztában kell lenni, hogy a mindennapokban összemosódik a két ünnep tartalma: a mindenszentek egy fehér, nagy és szép ünnep, a halottak napja pedig megemlékező ünnep, amikor azokra emlékezünk, akik a földi életben nincsenek velünk. A történelem véletlen egybeesése, hogy ilyenkor emlékezünk azokra az ártatlan áldozatokra is, akik az ún. felszabaduláskor életüket veszítették. Ide érthető azoknak a papoknak, lelkészeknek, az egyházban szorgoskodó, dolgozó embereknek a vértanúhalála, akik nem tettek semmi rosszat, mégis az atrocitások áldozatává váltak. Ide érthető továbbá azon emberek halála, akiket valamilyen oknál fogva – nemzetiségi, vallási alapon – megbélyegeztek és kivégeztek. Tisztában kell lenni azzal, hogy ők mindannyian emberek voltak. Viszont nem szabad nemzeti vagy vallási hovatartozás miatt csupán rájuk koncentrálni, mert az ünnep elveszíti lényegét. Tisztában kell lenni azzal, hogy ez a világ múlandó, és egyszer az örök, igazságos bíró, a Jóisten elé kell állni. Isten nem azért hívja magához az embert, mert a családtagok életét meg szeretné nehezíteni, hanem azért, mert szereti az embert, magáénak akarja, és tudja, és ezt nekünk, embereknek akarva-akaratlanul is el kell fogadnunk. Egyszer tehát a földi léttel, az esendőséggel, a gyarlósággal Isten elé kell állnunk.
Nagy dolog az, amikor nyugodt lelkiismerettel lépem át a halál küszöbét, és nem a félelem, a rettegés vár rám, amitől a mai világ, a mai ember nagyon fél. Nagyon szép az imádság, amit a mindennapokban jó lenne, ha gyakran el-elimádkoznánk, hogy halálom óráján legyen velem az őrangyalom: „Védj meg engem mindig az ellenségeskedéstől, különösen halálom óráján!”. Mária és Jézus nevét segítségül híva lépjük át a halál küszöbét, és megnyugodott lélekkel, szentségekkel megerősítve tudjuk itt hagyni a földi létet. Az ünnepen tehát az egyház hagyománya, a búcsúknak az elnyerése arról szól, hogy a még nem üdvözült lelkekért, hozzánk tartozókért imádkozunk. Ilyenkor elvégezzük a szentgyónást, részt veszünk a szentmisén, szentáldozáshoz járulunk, imádkozunk a szentatya szándékára annak érdekében, hogy Isten előtt kedves cselekedetekkel hozzájáruljunk elhunytjaink nehézségeinek, a tisztítótóhelyen való szenvedésének az enyhítéséhez.
Lejegyezte: Paraczky László
Felhívás
Időjárás
